7.rész

Sziasztok!

Hát nem éppen úgy sikerült hoznom a részeket a nyár folyamán, ahogy elterveztem. Konkrétan ez a második amit kirakok és ezt is így a nyár leges legvégén. Azt hittem több időt tudok majd szánni a blogra, de hát mindig közbe jött valami, meg végül is csak egyszer fiatal az ember, és mikor máskor tombolná ki magát ha nem nyáron?! Lényeg a lényeg most hoztam a friss részt, ami remélem tetszeni fog majd nektek. Ha igen, akkor ezt mindenképpen jelezzétek nekem valamilyen formában.☺

Folytatás még nem tudom mikor érkezik, de megpróbálok sietni vele.
Ennyi lettem volna mára. Jó olvasást!

Ölel titeket:

April♥

 A napok múlásával a fejemben lévő fájdalom egyre csökkenni kezdett. A fejfájás önmagában sem a legjobb dolog, főleg úgy nem ha hetekig tart. Igaz az emlékezetem nem tért vissza, de mikor már nem éreztem azt, hogy fejem úgy sajog mintha egy baltával rávágtak volna a napjaim is egyre jobban teltek. Emlékeim előkutatásáról ugyan nem mondtam le, de rá kellett jönnöm arra, hogy nem kattoghat reggeltől estig ezen az agyam. Abba is bele kellett gondolnom, hogy lehet többé már nem is emlékszem majd a baleset előtt történt hetekre, éppen ezért próbálkoztam ezt a tényt is elfogadni. De mindent összevetve már jól voltam, jobban mint valaha.
- Hétfőtől visszamegyek dolgozni. - mondtam Niallnek miközben az asztalra helyeztem a serpenyőt, melyben épp az imént készült el a tükörtojás és a bacon.

- Szerintem ezzel még várhatnál. - reagált az ötletemre miközben neki látott, a reggelinek.
- Már jól vagyok. Meg amúgy is eléggé unatkozom napközben, mikor dolgozol. - haraptam bele egy pirítósba.
- Ez akkor az is jeleni, hogy hazaköltözöl? - kérdezte
- Úgy lenne logikus, hiszen onnan közelebb van a munkahelyem. - válaszoltam neki majd rápillantottam. Tekintetéből szinte tükröződött rám a csalódottság. - Eddig is csak reggel és este láttuk egymást. Ha elmegyek esténként ugyanúgy találkozhatunk. Meg a hétvégék is ott vannak. Csinálhatnánk közös programokat, úgyis szinte mindig a négy fal között ülünk. - mosolyogtam rá biztatóan miközben a terveimet ismertettem vele.
- Ez elég jól hangzik. - mosolyodott el ő is.
- Emmának már biztosan nagy szüksége van rám a szerkesztőségben. - mondtam miközben a reggeli befejezése után a mosogatógépbe pakoltam a koszos edényeket. Niall egy ideig nem is válaszolt csak megköszörülte párszor a torkát meg a fejét vakargatta.
- April figyelj. - szólalt meg végre. - Neked már nem Emma a főnököd. - mondta én pedig nem egészen értettem ezt az egészet. Emmára tisztán emlékeztem, hiszen csodálatos főnök, az egész szerkesztőség imádja.
- Mi? De miért nem? Az nem lehet. - értetlenkedtem.
- Azt hittem erre a dologra emlékszel, de ezek szerint nem. Emmának elege lett a nagyvárosból és a nyüzsgésből ezért hazautazott, hogy továbbvihesse a családi borászatot. - mesélte el röviden a sztorit.
- Találtak már valakit a helyére? - kérdeztem
- Igen, Edward Brown az új főnököd neve. - árulta el felettesem nevét.

- Ezek szerint akkor meséltem róla neked. Jól kijövök vele? - érdeklődtem erről a bizonyos Edwardról.
- Hát ami azt illeti nem igazán. - vakarta a fejét.
- Tuti, hogy csak hülyülsz. Tudod, hogy többnyire én mindenkivel szót értek. - magyaráztam.
- Vele eddig nem igazán sikerült. De most itt egy új lehetőség, tiszta lappal kezdhetsz mindent. - mosolygott.
- Igen, igazad van. - mosolyodtam el én is, bár azért kicsit tartottam ettől az egésztől. Nem szeretek és nem is szoktam rosszban lenni senkivel, pláne nem a felettesemmel. Az is érdekelt mitől ilyen a kapcsolatom vele, de nem akartam már többet kérdezősködni Nialltől. - Most jobb ha megyek, el kell intéznem még pár dolgot otthon. - léptem oda a szőke fiúhoz és egy puszit nyomtam az arcára búcsúzásképpen.
Nem igazán tudtam mi is van most köztünk, ezért is ezt az elköszönési módot választottam. Az állította "elindult köztünk valami", de ittlétem alatt egyszer sem próbált közeledni felém. Még abban sem vagyok biztos, hogy szeretném-e, hogy közeledjen bármilyen formában is. Olyan régóta ő a legjobb barátom, és nem szeretném elrontani ezt, hiszen a barátság mosolyt visz oda ahol a szerelem könnyeket hagy.
Ezekkel a gondolatokkal a fejemben léptem ki London utcáira. Az idei meglepően kellemes nyárnak már nyoma sem volt, ehelyett száraz, lehullott faleveleket és kisebb nagyobb pocsolyákat lehetett látni mindenhol. Niall ugyan felajánlotta. hogy hazavisz, de én ragaszkodtam a sétához. Igazán kedveltem ezt a kora őszi időjárást, ilyenkor még nincs olyan csípős hideg, de azért egy jó meleg sál elkél már. A forró csoki is ebben az évszakban esik a legjobban, legalábbis számomra, ezért mikor hazaértem habozás nélkül készítettem egyet magamnak. Kerítettem még egy jó meleg takarót is és a laptopommal az ölemben bekucorodtam az ablak előtt lévő kis ülőrészbe, ahol kényelembe helyezve magamat elmerültem az internet világában. Elsőként az e-maileket néztem át, melyeknek több mint a fele munkahelyi ügyek kapcsán jött. Úgy döntöttem ezzel ma még nem foglalkozom, és ezt a napot még a pihenésre szánom, majd holnap a szerkesztősében elintézek minden ilyen dolgot. Már épp ki akartam jelentkezni az e-mail fiókomból mikor megakadt a szemem még egy bejövő levélen, melynek a feladója Dr. Jonathan Hyland volt, az apám. Ledöbbentem a neve láttán és abban sem voltam biztos, hogy meg szeretném-e nyitni a levelét melynek tárgya "jobbulást" volt. Ebből már kiderült számomra, hogy a balesetemmel kapcsolatban írt, és az is, hogy csak egy embertől tudhat erről, mégpedig Nialltől.
Sosem volt túl fényes kapcsolatom az apámmal, részben azért mert túl nagyok voltak az elvárásai velem szemben. Nem tűrt el egy négyest sem a bizonyítványomban, ezért kisiskolás koromtól kezdve a gimnázium végéig, miközben mások szórakozni jártak én otthon ültem a szobámban a négy fal között, és csak tanultam. Nem volt túl sok barátom, pontosabban Niall volt az egyetlen. A többieknek csak akkor számítottam, ha egy dolgozatra jó jegyet szerettek volna és ilyenkor előszeretettel ültek le mellém. Sosem felejtem el mikor Niall ezt megelégelte és kijelentette ezentúl ő az egyedüli padtársam, senki más nem ülhet velem egy padban rajta kívül. Aznap pont történelem témazárót írtunk, amire ő nem tanult. Neki szó nélkül, szívesen segítettem volna, de nem engedte. Mikor súgni próbáltam neki ő befogta a füleit és egész órán csak meredt maga elé az üres dolgozatára. Mondanom sem kell mekkora karót kapott rá, de hamarosan ki is javította azt mert a következő történelem órán a tanár őt hívta ki felelni, Niall ezúttal pedig teljesen felkészült az anyagból. A szőke fiú már akkor nagyon szimpatikusnak tűnt mikor először találkoztunk a gimi nulladik évében, de azt hiszem ennek a bizonyos történelem témazárónak köszönhetjük, hogy a mai napig elválaszthatatlanok vagyunk.
Sokszor veszekedtem apámmal a maximalitása miatt. Előfordult olyan is, hogy egy-egy ilyen incidens után sírva jöttem el otthonról. Ilyenkor mindig Niallnél találtam menedéket, ő mindig megértett és bármikor fel tudott vidítani. Akkor is ő volt ott mellettem mikor utoljára veszekedtem apámmal, három évvel ezelőtt. Orvostudományi egyetemre küldte el a jelentkezésem az értségi után, az én beleegyezésem nélkül. Mindig is az volt az álmom, hogy egy nap újságíró leszek nem pedig az, hogy apám után én is doktori pályára lépek. De ő erről hallani sem akart, ekkor telt be a pohár és végleg eljöttem otthonról. Dublinba utaztam, hogy újságírói képzéseken vehessek rész, s ezzel közelebb kerülhessek az álmaim megvalósításához. Mivel a szüleim nem támogatták ezt a döntésemet semmilyen anyagi segítségre nem számíthattam tőlük, ezért tanulás mellett délutánonként egy virág és ajándék üzletben dolgoztam, hogy pénzt kereshessek. Tanulmányaim befejezése után visszatértem Londonba, ahol szerencsére gyorsan sikerült munkát találnom a szerkesztőségben ahol most is dolgozom. Szüleim erről pedig mit sem tudnak. Kiléptem az életükből, ők pedig eddig nem is kerestek, egyáltalán nem érdekelte őket mi is van velem. Úgy vélem most is csak formaságból küldte apám a "jobbulást" témájú levelét. De bár ne küldte volna, ha eddig sem küldött egy rohadt sort sem válaszul a karácsonyi leveleimre akkor most se játssza az aggódó szülő szerepét.
Idegesen csaptam le a laptopomat mert ez a sok régi emlék felzaklatott.  Beszélni szerettem volna Niallel a dologról, mert érdekelt miért értesítette apámat a történtekről ezért felhívtam őt.
- Szia, ne haragudj, hogy zavarlak, de kaptam egy e-mailt apámtól, jobbulást címszóval. - szóltam a készülékbe mielőtt még ő bármit is mondhatott volna a vonal túlsó végén.
- Szia. Ömm igen, mikor bevittek a kórházba ő volt az első ember akit felhívtam, gondolom emiatt írt. ismertette a dolgot amiről eddig elfelejtett nekem beszélni.
- Nem kellett volna elmondanod neki. - mondtam - Vagy legalább ha már megtetted, szólhattál volna.
- Ne haragudj, de úgy éreztem erről tudnia kell, mégis csak az apád. - kért bocsánatot.
- Én nem haragszom, fordított helyzetben én is biztos ezt tettem volna. Csak tudod, most előtörtek belőlem a fájó emlékek, igaz még el sem olvastam mit írt, de akkor is. Nem könnyű ez nekem.
- Tudom, hogy nehéz és meg is értem, de azért szerintem mindenképpen el kellene olvasnod amit írt.
- Még átgondolom. De nem is tartalak fel tovább. Találkozunk holnap? - érdeklődtem mielőtt még bontottam volna a vonalat.
- Persze, hatra oda megyek aztán majd kitaláljuk mit csináljunk. - mondta boldogan.
- Rendeben, hát akkor jó éjszakát. - köszöntem el, majd miután ezt ő is megtettel elvettem a fülemtől a készüléket.
Észre sem vettem, hogy elrepült az idő és kint már javában sötét volt mikor kipillantottam az ablakon. Behúztam a sötétítő függönyöket és a ház minden helységében feloltottam a lámpákat. Lehet gyerekes dolog, de félek a sötétben, ezért mániám ez a sötétedés utáni lámpa kapcsolgatás. Néha még éjszaka is égve hagyom az éjjeliszekrényemen lévő kis lámpát, így valahogy nyugodtabban merülök álomba.
Eszembe jutott, hogy a postát csak úgy átléptem mikor hazaértem, ezért most felszedtem a bedobott leveleket az ajtó elől és át is néztem azokat. Miután ezzel végeztem, tele engedtem a kádat forró vízzel, a vízbe pedig belenyomtam egy fél tubus habfürdőt és kicsit relaxáltam a habok között. Nem voltam éhes ezért fürdés után csak egy csésze teát készítettem magamnak és a laptopomat fölkapva a szobám felé indultam. Odakint gyorsan eloltottam a lámpákat és villámgyorsasággal be slisszoltam a szobába ahol fény uralkodott.  Kényelmesen elhelyezkedtem az ágy közepén, magamra húztam a takarót, ittam pá kortyot a teámból, majd a laptopomat az ölembe helyezve felnyitottam azt. Mikor betöltött ismét az e-mail fiókommal találtam szembe magam. Haboztam kicsit, hogy mihez kezdjek apám levelével, de végül rá kattintottam, és mikor betöltött olvasni kezdtem a sorait.   

6.rész

Sziasztok!:D
Ahogy ígértem itt is van a friss rész. Remélem azért még akadnak páran akik várták a folytatást a "szünet" után. De nem is húzom tovább az időt.
Jó olvasást!

April xx

April szemszöge:

 Bevallom lesokkoltak a szavak melyek az imént elhangzottak a szájából, mert azért lássuk be elég abszurd ez a helyzet. Fogalmam sem volt meddig lehettem kómában, de azzal tisztában voltam, hogy ez az idő éppen elegendő volt ahhoz, hogy a közelmúltban történtek teljesen és talán örökre kitörlődtek az emlékezetemből. Pedig nagyon is emlékezni akartam rájuk, jobban mint valaha.
 Van az a bosszantó érzés, mikor az egyik percben még ott van egy gondolat a fejedben, de hirtelen teljesen eltűnik és bármennyire is erőlködsz az előkutatásában nem sikerül. Hasonló volt az én helyzetem is, csak egy ezerszer rosszabb verzióban.
- Előbb vagy utóbb meg kell szólalnod. - próbált célozgatni Niall arra, hogy már igen kínos a csend.
Törökülésben ültem a vaskeretes ágyon, melyen a fehér ágynemű bűzlött a nyomasztó kórházszagtól. Tapintása pedig kemény és durva volt, a sok vegyszertől amivel már fertőtlenítették a tisztítások során. Lehajtott fejjel tanulmányoztam a megkopott, fekete lakott a körmeimen, de végül fejemet felemelve a szőke fiúra néztem. Ott ült az ágy mellett egy kis három lábú széken, szemét egy másodperc töredékére sem vette le rólam, csak arra várt, hogy végre mondjak valamit.
- Sajnálom. - mindössze ennyit tudtam kinyögni, arcára pedig döbbenet ült ki. Gondolom nem pont erre számított.
- Nem egészen értelek. - mondta.
- Sajnálom. Sajnálom, hogy nem emlékszem mi történt kettőnk között. Sajnálom, hogy én még mindig legjobb barátomként tekintek rád, mert a megmaradt emlékeimben még úgy élsz. Sajnálom, hogy nem tudom, hogyan szerettem beléd, úgy igazán, szerelmesen. Sajnálok mindent! - törtek utat maguknak a szavak, melyek egészen idáig a fejemben kavarogtak, most meg mint az özönvíz mely áttöri a gátat, úgy zúdultak Niallre.
- Ne, légyszíves ne csináld ezt! - szólt, miközben tekintetét az enyémbe fúrta. - Miért haragudnék rád emiatt? - kérdezte.
- Gondolj már bele mélyebben ebbe az egészbe! - mondtam, ezt most egy kicsit erőteljesebben. - Hogy tudnék folytatni egy olyan kapcsolatot, ha azt sem tudom, hogyan kezdődött? Még az első csókunkra sem emlékszem.
- Sosem kérném tőled, hogy így folytasd a kapcsolatunkat, mert tudom, hogy ez így téged bántana. Azt is megérteném, ha azt akarnád ha továbbra is csak barátok maradnánk. De ha szeretnéd mindent elölről kezdhetnénk. - mosolyodott el
- Lenne egy második első csókunk? - kérdeztem, miközben már az én szám is mosolyra húzódott.
- Igen, egy második első csók. - fogta két keze közé az enyéimet, arcáról pedig továbbra is szinte levakarhatatlan volt a mosoly. Ez engem is ösztönös mosolygásra késztetett. De kívülről nyilván úgy festhettünk azokban a percekben, mint két vigyorgó idióta akiknek nincs ki mint a négy kerekük. De őszintét ez egy cseppet sem zavart. Ebben a nagy emlékkutatásban visszagondoltam az egészen régi időkre. Mikor még gimnazisták voltunk, és előszeretettel csináltunk hülyét magunkból, pedig egyszerűen csak magunkat adtuk.
- Elnézést Uram, de a betegnek pihenésre lenne szüksége. - jött be a nővér a szobába, és kedvesen utalni próbált arra, hogy Niallnek távoznia kéne.
- Már megyek is. - tápászkodott fel helyéről, de mielőtt ki ment volna még nyomott egy puszit a homlokomra.
- Visszajössz még? - kérdeztem mikor már az ajtókilincsre tette a kezét.
- Itt leszek a folyosón. - fordult vissza felém. - Te csak pihenj. - mondta, majd kilépett és becsukta maga mögött az ajtót.
A nővér még bennmaradt pár percre, mert a saját szemével akart meggyőződni arról, hogy beveszem azt az ötféle bogyót amit az imént hozott be nekem egy kis gyógyszeradagolóban. A doboz tartalmát először a tenyerembe, majd a számba öntöttem és egyszerre nyeltem le őket egy kis víz kíséretével. Szerencsére infúzióra nem kötöttek ezért a körülményekhez képest viszonylag kényelmesen tudtam elaludni, miután a nővér is elhagyta a szobát.
Mikor felébredtem körülbelül azzal sem voltam tisztában milyen évet írunk. Amint átfordultam a másik oldalamra láttam, hogy Niall ismét az ágyam mellett ül.
- Jó reggelt! - mondta halkan miközben kisöpört pár kósza hajszálat az arcomból, hogy azok ne lógjanak a szemembe.
- Már reggel van? - néztem rá furán.
- Igen, elég rendesen kidőltél az este. - nevetett.
- Biztos volt valami altató is a gyógyszerek között amiket a nővértől kaptam, az üthetett így ki. - mondtam.
- Legalább kipihented magad.
- Ahogy mondod. Akár mehetnénk is haza. - húztam le magamról a takarót majd gyorsan kipattantam az ágyból. A hirtelen lendülettől kicsit meg is szédültem, ezért Niall vállába kapaszkodtam.
- Jobb lenne ha visszafeküdnél. Beszéltem az orvossal, aki azt mondta ma még bent kéne maradnod. - mondta miközben visszaültetett az ágyra.
- Nem bírok tovább itt maradni. Az ágyat nyomni otthon is tudom, sőt az még kényelmesebb lenne. - próbáltam győzködni.
- Nem örülök ennek a döntésednek, de ha ezt szeretnéd hát legyen. Megyek és beszélek mégegyszer az orvossal. - mondta és a következő pillanatban már el is hagyta a szobát.
Nem sokkal később a már javában őszülő, alacsony, szemüveges doktor úrral a nyomában tért vissza. Még egyszer utoljára megvizsgált, a javaslata pedig továbbra is az volt, hogy legalább még a mai napot töltsem ennek a komor és egyhangú kórteremnek a falai között, de én hallani sem akartam erről.
Elintéztük a formaságokat, aláírtam néhány papírt melyek tanúskodtak róla, hogy saját felelősségemre hagyom el a kórházat, majd miután megkaptam a zárójelentésemet útnak is indulhattunk.
- Amnéziám van, de abban az utcában kellett volna befordulni. - fordítottam hátra a fejem az autóban és az egyre távolodó utcát néztem, melyben az a ház található amit már elég régóta otthonomnak nevezhetek.
- Igen, ott kellett volna. - húzta féloldalas mosolyra a száját Niall.
- Akkor ezt miért nem tetted meg? - értetlenkedtem.
- Mert nem hozzád megyünk. - válaszolta.
- Hát akkor? Kérlek szépen ne zavarj össze még jobban. - próbáltam utalni arra, hogy egy cseppet sem tetszik ez a titkolózás és, hogy mindent csak nagy nehezen lehet kiszedni belőle.
- Nem aludnék nyugodtan azzal a tudattal, hogy egyedül vagy otthon. Ezért úgy gondoltam jobb ha nálam lábadozol, és nem egyedül vagy. - ismertette végre a helyzetet.
- Hát azért megkérdezhettél volna arról, hogy ezt én is így akarom-e. - húztam egy kicsit az agyát ezúttal én.
- Nem, mert szörnyen makacs vagy és ellenkeztél volna. - parkolt le a háza elé.
- Túl jól ismersz. - mondtam majd kiszálltam az autóból.
Mielőtt bementünk volna a házba, Niall kiürítette a postaládát és bekapcsolta a kerti locsolókat, majd a házba érve első utunk a konyhához vezetett.
- Gondolom éhes vagy. - nyitotta ki a hűtőt.
- Eltaláltad. - mosolyogtam.
- Viszont ez kong az ürességtől. - bökött a hűtő felé miután becsukta. - De rendelek pizzát. - mondta, a pizza szó pedig zene volt füleimnek. Kórházi koszt után a pizza maga a megváltás.
- Bolognaisat. - mondtam kedvenc pizzám nevét mikor már a füléhez emelte a telefont.
- Nálad másmilyen pizza szóba se jöhet. - kacsintott míg kicsöngött a telefon, majd mikor felvették beszélni kezdett. Gondolataimban pedig az kavargott, hogy a "Túl jól ismer." kifejezést módosítani kéne arra, hogy: "Néha saját magamnál is jobban ismer."

Körülbelül fél óra telt el a rendelés leadása után és már meg is érkezett a pizzánk, aminek szinte egyből neki is estünk. A ropogós pizzatészta, a bolognai szósz a ráolvad sajttal a tetején egyszerűen a legjobb dolog a világon. Nem csoda, hogy rövid időn belül a finomságnak már csak hűlt helye volt, mi pedig jóllakva terültünk el a nappali kanapéján.
 A kórházban minden annyira idegen volt, ezért jó volt végre egy ismerős, megszokott helyen lenni. Itt sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam és ez megnyugtató volt.
Nem nagyon értettem miben fáradhattam ki, de szemeim akaratlanul is lecsukódtak és mint egy jóllakott óvodás merültem álomba a finom ebéd után. 

Életjelek

Sziasztok!

Fúha...hónapok óta itt áll 'üresen', bejegyzések nélkül a blog. Őszintén bevallva, mikor azt mondtam  szünetet tartok én sem gondoltam, hogy ez ilyen hosszú ideig el fog tartani. Mardos is a bűntudat amiatt, hogy így itt hagytalak benneteket. De kárpótlásul megpróbálom behozni a kimaradt hónapokat és a nyár folyamán igyekszem majd rendszeresen írni és megosztani veletek a friss részeket. ☺

Néhányan akik a blogra tévedtek biztosan látták, hogy időközben új külsőbe öltöztettem a blogot. Lejjebb pedig arról is olvashattatok, hogy jelentkeztem egy blogversenyre. Életem első blogversenye volt, ezért kicsit félve küldtem el jelentkezésemet. Nem is számítottam helyezésre, éppen ezért nagyon meglepett és egyben hihetetlen boldogsággal töltött el, hogy az egyik kategória győztese én lettem, amit ezúton is szeretnék nagyon megköszönni!

Igazából ennyit szerettem volna, a rész pedig hamarosan érkezik!

Ölel titeket:

April Hyland xx

Verseny, helyzetjelentés, meg minden

Sziasztok!
Először is két versenyre szeretném felhívni a figyelmeteket. Legjobb barátnőmmel, Rose Kingel közös 'design and beauty' blogunkon indítottunk egy fejléc szerkesztő, illetve egy sima blogversenyt. Mindkét versenynél különböző kategóriákat találhattok, amikből válogatva megtalálhatjátok azt amelyikben szívesen megmérettetnétek magatokat. További információkat itt találtok. Ha valamelyik verseny felkeltette az érdeklődéseteket jelentkezzetek bátran, mindenkit várunk sok-sok szeretettel!

A másik dolog amiért ezt a bejegyzést írom, talán néhányotoknak nem a legjobb hír. De mentségemre szóljon jelen esetben ezt találom a legjobb megoldásnak. Gondolom még emlékeztek rá, hogy az előző rész több hetes kihagyás után került fel. Ennek legfőképp idő hiány volt az oka, de az is közrejátszott, hogy ihletem sem nagyon volt az íráshoz. Visszajelzéseket sem nagyon kaptam és a statisztika is elszomorító a kezdetekhez képest.  Többek között ezért is döntöttem úgy, hogy a blog meghatározatlan ideig szünetleni fog. Úgy érzem most egy kis időre van szükségem, hogy megálmodhassam, hogyan is szeretném alakítani a történetet. Még nem tudom meddig fog tartani ez az állapot, de azt biztosan megígérhetem, hogy fogtok hallani még felőlem.

Ölel titeket:

April Hyland.

5.rész

Sziasztok!
Húú, nem is tudom hol kezdjem. Nem szeretnélek közhelyekkel, vagy éppen sablon szövegekkel fárasztani benneteket, mindössze csak annyit írnék, hogy sajnálom. Sajnálom, hogy ennyit késtem a résszel és, hogy egy időre eltűntem, de most már itt vagyok és újult erővel kezdtem bele ismét a blogolásba. Idő közben a blogot új külsőbe öltöztettem, ami remélem elnyerte a tetszéseteket. De nem is húznám tovább az időt, itt van a rész, amihez jó olvasást kívánok!

April xx

 Niall szemszöge:

- Edward, te állat! Nézd meg mit csináltál! - rohantam oda Aprilhez, aki az ajtó és a padló ütésének hatására elvesztette az eszméletét. 
- Sokat tudott nem? - kezdett el viccelődni a maga fanyar humorában, amit általában senki sem szokott díjazni.
- Kussolj el és hívd a mentőket! - szóltam oda neki kicsit hangosabban a megszokottnál.
- Nyugi öreg elhiheted, hogy nem direkt csináltam. - védte magát miközben előszedte a telefonját.
- Belőled az is kinézném. - mondtam ő pedig húzta a száját, de nem válaszolt.
- Biztos hívjam a mentőket? - értetlenkedett.
- Nem mondtam elég világosan az előbb? Tárcsázd már! Vérzik a feje. - keltem ki magamból, hiszen Aprilről volt szó. Arról az emberről akiért mindent megtennék, és akit sikerült talán örökre magamra haragítanom.
Mikor a mentők megérkeztek egy hordágyra fektették a még mindig eszméletlenül fekvő lányt, majd ellátták a fején keletkezett sebet, ezután levitték őt a mentőautóhoz.
- Ugye rendbe fog jönni? - érdeklődtem az egyik mentősnél.
- Egyenlőre nem sokat tudok mondani. Fennállhat akár egy komolyabb emlékezetkiesés is. - mondta a piros ruhás férfi.
- Szóval nem fog emlékezni semmire? - kérdeztem újból.
- Nem szabad egyből a legrosszabbra gondolni. Előfordulhat, hogy csak pár nap, esetleg néhány hét esik ki az emlékezetéből. - magyarázta higgadtan. Látszott, hogy nagyon érti a dolgát.
- Szeretnék vele menni. - néztem a lányra aki már a mentőautóban feküdt, ugyanúgy mozdulatlanul.
- Sajnos már nincs hely az autóban, de esetleg utánunk jöhet. - ismertette a dolgokat.
- Rendben. - nyúltam egyből a zsebembe ahol a kocsikulcsom volt.
- Uram várjon! - szólt utánam a férfi mikor már elindultam.
- Igen? - fordultam vissza.
- Esetleg megtudná adni a hölgy pár hozzátartozójának a telefonszámát, akiket értesíteni tudunk a balesetről? - érdeklődött a mentős.
- Rajtam kívül nincs senkije. - mondtam és már mentem is tovább.
April sosem mesélt túl sokat a családjáról, mindössze csak annyit, hogy megromlott a kapcsolatuk és már nem is keresik egymást. Sosem feszegettem nála túlzottan ezt a témát, mert mindig felzaklatta magát rajta. Úgy vagyok vele, majd ha készen áll rá, hogy megossza velem akkor meghallgatom. A kíváncsiság persze furdal belülről és úgy gondolom neki is könnyebb lenne ha elmondaná valakinek, de tiszteletben tartom ezt a döntését és nem faggatózom.
A kórházba érve a nővérek egyből sürögni forogni kezdtek April körül, de a nagy rohanás ellenére sem vesztettem szem elől őt egy pillanat tört részére sem.
- Sajnálom, de ide nem mehet be. - állt elém egy nővér mikor Aprilt a kórterembe vitték.
- Nem szeretném egyedül hagyni! - szóltam idegesen.
- Kérem higgadjon le. Miután a doktor úr megvizsgálta bemehet. - mondta.
Nagy nehezen tudomásul vettem, hogy nem juthatok be hozzá, és egy széken helyet foglalva várakozni kezdtem. Mondanom sem kell nem sokáig ment az egy helyben ülés, a folyosón való fel-le mászkálástól pedig teljesen elszédültem, így még idegesebb lettem. Már épp arra készültem, hogy nem törődve azzal amit mondott a nővér berontok , de pont abban a pillanatban lépet ki az orvos.
- Mi van vele? - támadtam egyből le az ősz hajú, szemüveges férfit.
- Felébredt, de az emlékezete nem teljesen tiszta. - mondta az orvos. - Talán az lenne a legjobb ha beszélne vele. Gondolom maga ismeri így jobban átlátná mire emlékszik és mik estek ki teljesen. - folytatta.
- Rendben akkor én be is mennék hozzá. - tettem a kezemet az ajtókilincsre, de aztán megtorpantam. - Doktor úr! - szóltam a férfi után aki időközben elindult, gondolom további betegekhez.
- Igen? - fordult vissza felém.
- Meddig tart majd ez az állapot? Vissza fog térni valaha az emlékezete? - kérdeztem.
- Idővel biztosan, de azt nem lehet megmondani mikor. Embertől függ milyen gyorsan térnek vissza egyes emlékfoszlányok. - ismertette a helyzetet, de láttam rajta, hogy már menne a dolgára ezért többet nem faggatóztam. Belépve a kórházi szobába egyből megpillantottam őt. Az ágyon ülve meredt maga elé, látszott rajta, hogy nagyon nincs ínyére a jelenlegi helyzet és a háta közepére sem kívánja a helyet ahol éppen tartózkodik. Mikor észrevette, hogy már nincs egyedül rám szegezte tekintetét. Arca sápad volt, de szája sarkában egy apró mosolyt lehetett észrevenni. Legutóbb szemei még szikrákat szórtak rám, de most szinte a megnyugvást jelentette mikor belenéztem a tengerkék szempárba. Nem emlékszik a történtekre, aminek alapjáraton örülnék, de nem ilyen áron.
- Niall, mi történt velem? - törte meg végül a csendet.
- Elestél és beverted a fejed. - mondtam miután egy széken helyet foglaltam, amit az ágya mellé húztam.
- Annyira homályos minden, semmire sem emlékszem és ez megőrjít! - szólt szomorúan.
- Az orvos szerint visszanyerheted az emlékezeted, de most ne agyalj semmin, csak pihenj. - próbáltam megnyugtatni.
- Hidd el én lennék a legboldogabb ha most agyalni tudnék, de sajnos nincs min. - dőlt hátra az ágyon.
Nem tudtam mit mondhatnék, így válaszul csak egy puszit nyomtam óvatosan a homlokára. Az őszintét bevallva nagyon zavart a helyzet amiben akkor, ott voltam, hiszen tisztában voltam vele, hogyha ez az egész nem történik meg April talán rám sem nyitja többé az ajtót. Hazudtam neki, ő pedig jogosan haragudott meg rám, most pedig mit sem sejt az egészről.
- Feszültnek tűnsz. Mi a baj? - kérdezte mikor már a csend kínosnak mondható volt köztünk.
- Én csak a baleset előtt történteken gondolkoztam. - néztem a szemébe.
- Meg oszthatnád velem a gondolataidat, talán segítene az emlékezéseben. - mosolygott rám. Gyávának éreztem magam, nem volt elég merszem előállni az igazsággal, ezért újabb hazugság mögé rejtőztem. Tudtam, hogy nem helyes, de mint ahogy az általában lenni szokott, ezt csak utólag tudatosult bennem.
- Történt köztünk valami. - kezdtem lehajtott fejjel.
- Micsoda? - kérdezte miközben éreztem, hogy szemeivel engem fürkész.
- Elindult köztünk valami, aminek szeretném ha lenne folytatása. - emeltem fel végül a fejemet és próbáltam állni a tekintetét.
- Úgy érted, hogy mi ketten..?
- Igen. - válaszoltam mielőtt még befejezhette volna a mondatát.
 A legnagyobb félelmem mindig is az volt, hogy egy nap elveszítem őt. Talán ezért is mondtam neki azokat a dolgokat amiket, mert így valamilyen szinten magamhoz köthettem. A kérdés már csak az meddig tarthatom őt így magam mellett? Mert ha ez egyszer kiderül lehet, hogy örökre kisétál majd az életemből...

4.rész

Sziasztok!
Hát itt lenne a 4. rész, remélem már vártátok és elnyeri majd a tetszéseteket.
Jó olvasást!

April xx

Sok dolog kavargott a fejemben, amik már szinte marcangolni kezdtek belülről. El akartam feledkezni róluk, a gondokról és Niallről is egy időre. Egy vastagabb kötött kardigánt felkapva elindultam, hogy kicsit kiszellőztethessem a fejem. Először bele sem gondoltam hová is szeretnék menni, csak elindultam egy irányban. Utam végül a Temzéhez vezetett. Felsétáltam a Big Ben-hez vezető hídra, majd középen megálltam és a folyót kezdtem tanulmányozni ahogy szép lassan folyt a medrében. Néha egy-egy kisebb, nagyobb fadarabot lehetett észrevenni a vízben, de ezeken kívül nagyon békésen haladt a maga útján.

 Őszintén bevallva egyáltalán nem így terveztem az estét, de akkor, abban a pillanatban már teljesen mind egy volt.
Megvártam még lemegy a nap és mikor már fázni kezdtem elindultam hazafelé a sötétségben. A kisebb utcákon már alig lehetett látni embereket. Kivéve azokat akik öntudatukon kívül zajongtak miközben talán azzal sem voltak tisztában hol is vannak. Nem a legbarátságosabb környéken sétálgattam a vak sötétben, de így időt spóroltam meg magamnak, hiszen ha egy forgalmasabb utcán megyek kétszer annyi idő mire hazaérek. De talán jobban át kellett volna gondolni a dolgot, legalábbis a remegő lábaim és a félelemtől borsódzó hátam így gondolták.
- Na most már nincs olyan nagy szád mi? - hallottam meg egy ismerős hangot miközben egy kis zsákutca mellett haladtam el. Egyből megtorpantam.
- Odaadom a pénzem, csak kérem ne bántson! - mondta egy másik személy elcsukló hangon. Már ebből a pár szóból hallani lehetett, hogy retteg. Az eszem az mondta minél előbb tűnjek el innen, de valami oknál fogva mégis maradtam, bár iszonyatosan féltem. A kíváncsiság felülkerekedett rajtam., később viszont nagyon megbántam az egészet.
- Ezzel a pár ronggyal akarod kiszúrni a szemem? A főnök nem örülne ennek. - nevetett fel az aki először szólalt meg. A nevetése teljesen olyan volt mint az övé...
- Nem az nem lehet! - győzködtem magamat miközben a falhoz simultam, és a óvatosan az emberek felé néztem a fal mögül. Két férfi állt egymással szemben. Sötét volt, szinte az orrom hegyéig sem láttam, de a két sötét alakot egyből a hangokhoz tudtam kötni. Ebben az is segített, hogy a szinte remegő férfit támadója a falhoz szorította.
- Hagyd el az országot és nem esik bántódásod! - szorította szerencsétlen embert egyre erősebben. - Megértetted? - emelte fel a hangját, majd a keze is lendült egyenesen a fickó arca felé.
- I-igen. - mondta ki a férfi aki már alig kapott levegőt az ütésről pedig már nem is beszélve ami az arcát érte. Ekkor támadója elengedte őt, és a kissé telt férfi habozás nélkül rohanni kezdett, egyenesen arra ahol én álltam. Egyre csak közeledett és mikor oda ért, a nagy termete és lendülete miatt engem ellökve futott tovább. Nem csalódtam magamban mikor sikerült valamire ráesnem és ezzel zajt csaptam. A férfi támadója persze egyből észrevett.
- Ki van ott? - kezdett közeledni, nekem pedig több sem kellett egyből feltápászkodtam és futni kezdtem ahogy csak bírtam. Hallottam a lépteit a hátam mögött, egyre közelebb volt, végül a kezemet is elkapta és magához rántott.
- Nem láttam semmit! - próbáltam szabadulni erős szorításából.
- April? - kérdezte, szemeim pedig egyből kikerekedtek. Jobban szemügyre vettem és a halvány fényben egyből kirajzolódott az ismerős arc.
- Niall? - kérdeztem vissza. - Azonnal engedj el! - kezdtem rángatni a kezemet, miután feleszméltem a sokkból. - Nem hallottad? Engedj már el! - kiabáltam vele és közben sírni kezdtem.
- Meg tudom magyarázni. - mondta miután elengedett.
- Nincs rá szükség! Nem akarlak többé látni! - folytak végig arcomon a könnycseppek. Igazából nagyon is kíváncsi voltam mivel magyarázza meg ezt az egészet, de nem lett volna erőm végig hallgatni, egyszerűen csak el akartam tűnni onnan, ezért szép lassan el is indultam.
- Várj már! - nyúlt ismét a kezem után, ezúttal gyengébben.
- Ne érj hozzám! - kiabáltam rá és meg sem várva, hogy reagál vagy nem elszaladtam.
Haza érve amint beléptem a házba magamra zártam az ajtót, a kulcsot pedig a zárban hagytam, hogy még véletlenül se tudjon bejönni. Bár ezek után úgy gondolom, hogy ez nem biztos, hogy megállítja. Egyetlen egy kérdés kavargott a fejemben: miért csinálta ezt? Semmilyen ésszerű magyarázatot nem találtam rá, de az már teljesen világos volt, hogy miért mondta le az esti programot. A legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy ilyenre képes, hiszen nem így ismertem meg, sőt pont ellenkezőleg.
Sikerült valahogy álomba sírnom magam, de nem sokat aludtam, aminek az eredménye az lett, hogy szemeim alatt hatalmas karikák díszelegtek. Próbáltam őket eltüntetni egy kis sminkkel, de nem tűnt hatásosnak. Még úgy is eléggé zombi kinézetem volt. Végül már nem is törődve azzal, hogyan nézek ki elindultam dolgozni. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy a munkába temetkezve felejteni tudjak.
Megvettem a szokásos reggeli kávémat, ami most tényleg életmentő volt. Mr. Brownnak is vettem egyet, ezzel megspórolva egy kört magamnak, mert előszeretettel ugráltat, hogy egy kis kávéhoz jusson ő is.
- Hűű, de nyúzottnak tűnsz. Minden rendben? - érdeklődött Dave a portán mikor megérkeztem.
- Őszintén? Semmi sincs rendben! Úgy érzem minden összeomlott körülöttem. - fakadtam ki a fiúnak.
- Előbb utóbb minden jóra fordul, higgy nekem! - mosolyodott el amit viszonoztam. Ez a srác annyira nyugodt és vidám mindig, példát kellene vennem róla és nem kellene törődnöm semmivel. De sajnos ebben a helyzetben valahogy nem vagyok rá képes. Váltottunk még pár szót, aztán sietősre vettem a tempót, nem szerettem volna elkésni. Mikor kiszálltam a liftből egyből a főnököm irodája felé indultam, hogy átadhassam neki a kávét, ő pedig nekem a temérdek feladatot mára.
- Jó reggelt Mr. Brown! - léptem be az ajtón és közeledni kezdem az íróasztalhoz ami mögött Brown éppen háttal ült fekete, bőr székében. Mikor meghallotta a hangomat szép lassan megfordult a székkel, de nem ő ült ott, határozottam nem ő volt az. Egy szőke fiú foglalt helyet a széken akit megpillantva egyből lefagytam.
- Szeretnék beszélni veled. - túrt bele a hajába és fölállt a székből.
- Tessék akkor mondjad. Miért kellett bántani azt a szerencsétlent? Egyáltalán nem így ismertelek meg téged, teljesen kifordultál önmagadból. Éreztem, hogy valami baj van de nem gondoltam, hogy ekkora! - vágtam a fejéhez mindent ami a szívemet nyomta, közben megint eleredtek a könnyeim.
- Megértem, hogy ki akadtál, de érts meg a te érdekedben nem mondhatok semmit. - jött közelebb hozzám.
- Akkor nincs miről beszélnünk! - kezdtem hátrálni az ajtó irányába.
- Kérlek várj! - nézett a szemembe. - Meg kell ígérned, hogy nem szólsz a rendőrségnek. - mondta.
- Komolyan az a legnagyobb gondod, hogy szólok a zsaruknak? Azt nem veszed észre, hogy a barátságunk darabokra hullik? - halmoztam a kérdéseket a sírástól kissé elcsukló hangon. A választ pedig meg sem várva indultam az ajtó felé. Mikor már a kilincshez nyúltam volna, valaki gyorsabb volt nálam és kívülről kinyílt az ajtó hatalmas lendülettel, aminek a fejem látta kárát. Elestem és hátulról a kemény padló ütése érte a már egyébként is sajgó testrészem. Ez volt az utolsó emlékem, utána minden elsötétült.

3.rész

Sziasztok!
Itt is van a 3.rész amiben fény derül egy kis titokra.
De nem is húzom tovább az időt, jó olvasást!

April xx

 Niall szemszöge:

- Teljesen megőrültél? - kezdtem köszönés nélkül a telefonbeszélgetést Edwarddal.
- Ezt pont te kérdezed Horan? Mit üvöltözöl, tisztában vagy vele hány óra van? - kérdezte kómás hangon Brown.
- Miért adtál más munkát neki? Most még közelebb van a titkunkhoz mint eddig! - folytattam tovább nem törődve azzal, hogy valószínűleg felkeltettem. Jelen helyzetben ez volt a legkisebb probléma.
- Nyugodj már meg! Így szemmel tudom tartani, semmit nem fog megtudni! - magyarázta.
- Ugye tudod, hogy a tűzzel játszol? Ha ez a dolog kiderül többé nem áll szóba velem! - gondoltam bele a következményekbe.
- Nem lesz semmi gond, higgadj le! - mondta tovább a magáét, de én egy cseppet sem voltam higgadt. - Egyébként elé szemrevaló lány. Már régóta meg akartam kérdezni, hogy van barátja? - érdeklődött, nálam pedig itt betelt a pohár.
- Nem ajánlom, hogy egy ujjal is hozzányúlj, mert megbánod! - nyomtam ki a telefont meg sem várva, hogy mit reagál.
Körülbelül fél éve keveredtem bele ebbe az egészbe. Edward mocskos kis ügyeibe ami annyit tesz, hogyha valamilyen ügyfelét meg akarja fenyegetni vagy éppen kiiktatni egy időre, hogy bezsebelhesse a pénzét engem küld, hogy végezzem el a piszkos munkát. April a legjobb barátom, talán mostanra már annál is több. Mindent megosztok vele, de ezt a sötét részét az életemnek sosem szabad megismernie. Túl fontos számomra ahhoz, hogy ilyen ügyekbe keverjem. Már az sem lelkesített el túlzottan, hogy Edward lett az új főnöke. De amit ma mesélt nekem April az volt a hab a tortán. Titkárnőként most még közelebb került Edwardhoz, ezzel együtt a titkunkhoz. Most már csak reménykedni tudok abban, hogy nem kezd el gyanakodni.
Mivel a telefonálás hosszabbra sikerült mint terveztem, hihetetlen gyorsasággal készítettem el egy szendvicset és egy forrócsokit, majd visszamentem a lányhoz a nappaliba.

April szemszöge:

Mikor már azt hittem Niall teljesen felszívódott akkor lépett be a nappaliba kezében egy tálcával. Letette elém a finomságokat, de én mégsem láttam neki az evésnek.
- Kivel beszéltél? - tettem fel a kérdést gyanakodva.
- A pizzériával. - mondta rezzenéstelen arccal.
- És miért kiabáltál? - kérdezősködtem tovább.
- Azt mondták már késő van és nem vesznek fel több rendelést. - folytatta tovább a sztorit.
- De ezért miért kellett kiabálnod? - nem függött össze a dolog.
- Mert tudom mennyire szereted a pizzát. Örömöt akartam neked szerezni, de sajnos csak egy szendviccsel tudtam szolgálni. - nézett az említett ételre.
- Aranyos vagy, de nekem teljesen megfelel a szendvics. - mondtam némi gondolkozás után, mert a történetet hallva teljesen hihető volt a dolog.
- Ma már nem kellene hazamenned ilyen időben. - mondta Niall miután elfogyasztottam a finom vacsorát.
- Nem szeretnék púp lenni a hátadon. - néztem a szemébe.
- Ne butáskodj már! Nem lennék nyugodt, ha ilyen viharban indulnál haza! - próbált győzködni én pedig válaszul csak elmosolyodtam. - Megyek és megcsinálom neked az ágyat. - nyomott egy puszit a homlokomra és a szobája felé indult. Nem sokkal később én is utána mentem és segítettem neki felhúzni az ágyneműt. Mikor már mindennel kész voltunk hatalmasat villámlott és egy pillanatra világosság lett a szobában, majd a dörgés iszonyú hangját is elég erősen lehetett hallani. Nagyon közel volt a villám, én pedig összerezzentem. 

- Nem maradnál itt velem? - kérdeztem Nialltől, de én magam sem gondoltam át mit is kértem tőle, csak elhagyták a számat a szavak, viszont nem bántam meg amit mondtam. A fiú aki már fél lábbal kint volt a folyosón kérésemre elmosolyodott és visszalépett a szobába. Becsukta maga mögött az ajtót majd bebújt mellém az ágyba és hátulról átkarolt. Újabb dörgések sokasága következett amiktől mindig egyre közelebb bújtam hozzá, és éreztem, hogy karjai közt biztonságban vagyok. 

- Jó éjt! - adott egy jó éjt puszit mikor lehunytam a szememet. Még ébren voltam ezért lassan felnyitva szemhéjamat megfordultam és a tekintetét kezdtem keresni.  

- Neked is! - mosolyodtam el mikor szemeink összetalálkoztak, azután visszafordultam és nemsokkal később elnyomott az álom.
Másnap reggel kipihenten ébredtem. Szombat volt ezért nem kellett sehova rohanni, így nyugodtan és kényelmesen tudtam nyújtózkodni és forgolódni az ágyban aminek Niall illata volt, viszont ő már nem volt mellettem. Miután már eleget nyújtózkodtam kikászálódtam a szobából egyenesen a konyha felé ahol a szőkeség éppen az asztalnál ülve kávét kortyolgatott.
- Jó reggelt! - álltam mögé és lehajolva megöleltem.
- Szia te hétalvó! - simította végig kezét a karomon, aztán az ölelésemből kibújva felállt és matatni kezdett a konyhapulton majd egy csésze forró kávéval tért vissza hozzám. Elfogadtam tőle és vele szemben helyet foglalva el is fogyasztottam.
Délután három óra körül járhatott az idő mikor Niall hazavitt. A kocsiban elbúcsúztunk egymástól majd mikor kiszálltam ő lehúzta az ablakot és visszahívott a járműhöz.
- Mi a terved estére? - kérdezte mikor lehajoltam az ablakoz.
- Gubbasztok a tv előtt. Nagyjából ennyi. - ismertettem vele a programom.
- Akkor hatra érted jövök és elmegyünk valahová. - mosolygott rám aztán el is hajtott a fehér Mercedesszel.
Utána néztem és egészen addig bámultam az utat míg le nem kanyarodott róla, ekkor föleszméltem a bambulásból és a lakáskulcsot előkeresve bementem a házba. Első utam a fürdőbe vezetett ahol azonnal nekiláttam a készülődésnek. Körülbelül egy óra múlva léptem ki a helységből köntösben és egy törölközővel a fejemen. Hajamat alaposan megtöröltem aztán hagytam, hogy a levegő megszárítsa. Bőven volt rá ideje, hiszen elég sok időt töltöttem a gardróbban a megfelelő ruha után kutakodva. De végül rátaláltam a tökéletes összeállításra ami egy sötét csőfarmerből, fehér ingből, burgundi színű körsálból és egy barna telitalpú bokacsizmából állt.
Viszonylag hamar elkészülődtem ami engem is meglepett. A maradék félórát el akartam ütni valamivel ezért a konyhában egy finom gyümölcsteát készítettem magamnak, majd ennek a kíséretében lehuppantam a nappaliban található kanapéra és kortyolgatni kezdtem. Az érzés amikor a forró tea finom meleg érzést kelt belülről egyszerűen felbecsülhetetlen. De viszont ami utána következett azt nem neveztem éppen felbecsülhetetlennek, inkább pont ellenkezőleg. Egy aprót rezgett a telefonom és világítani is kezdett ezzel jelezve, hogy üzenetem érkezett. Gyorsan felkaptam a készüléket, hogy megtudjam ki írhatta. Először Niall nevét láttam meg, ezért gyorsan megérintettem az ujjammal, hogy betöltődjön az sms. Rövid volt, éppen csak két rövid mondatból állt.
"Nem jön össze a ma este. Ne haragudj!"
 Azzal nyugtattam magam, hogy valami közbe jött neki, de belül fájt nagyon. Arról nem is beszélve, hogy egy sms-sel letudta az egészet. Legalább felhívhatott volna. Mostanában minden egyre furcsább körülötte, még ha csak apró dolgokról van szó akkor is, régen nem ilyen volt. Megváltozott, de fogalmam sincs miért. 

2.rész

Sziasztok!
Először is szeretnék Nagyon Boldog Újévet kívánni nektek!
Sajnálom, hogy késtem a résszel, de kárpótlásul a szünetben megpróbálok még legalább két részt kitenni!
A szünet után viszont már csak egy héten egyszer fog érkezni friss bejegyzés az iskola miatt, remélem megértitek.
Nem is húznám tovább a szót, jó olvasást!

April xx

 Hajnalban az eső kopogása vert fel álmomból. Egészen elszoktam már ettől az időjárástól, hiszen az idei nyár kivételesen szép és napos volt. De különösebben nem lepett meg a dolog, végtére is Nagy-Britanniáról beszélünk, itt bármikor eleredhet az eső, még ilyen kellemes nyári hónapok után is.

Ezért nem árt ha mindig kéznél van egy esernyő, de végtére az se baj ha nincs, legalábbis számomra nem az. Annyiszor eláztam már, hogy mondhatni immúnis lettem az esővízre.

 Ma reggel különös figyelmet szenteltem afelé, hogy még véletlenül se késsek el, nehogy az én drága főnökömnek bármi kivetnivalója is lehessen. Még a csúcsforgalom előtt útnak indultam és fél órával előbb meg is érkeztem a munkahelyemre, útközben pedig még a Starbucks-ba is volt időm bemenni. Kezemben a finom, meleg kávét tartalmazó papírpohárral léptem be az üvegajtón, és másra sem vágytam csak, hogy az íróasztalomnál nyugodtan elfogyaszthassam az erőt adó finomságot. De a dolgok, -mint álltában- nem éppen úgy alakultak ahogy elterveztem őket.
- Szia April, a főnök üzeni, hogy ha beértél látni "óhajt" az irodájában. - mondta Dave a portás fiú idézőjelet formálva ujjaival. Akaratlanul is elmosolyodtam rajta, úgy látszik nem csak én nem érzek szimpátiát Mr. Brown iránt.
- Szia, köszönöm, hogy szóltál. - biccentettem felé, majd a lifthez indultam. Fogalmam sem volt miért hívatott az irodájába, de gyomrom már attól a tudattól görcsbe rándult, hogy beszélnem kell vele.
Az ajtója elé érve, mély levegőt vettem és bekopogtam.
- Áhh Miss. Hyland látom tud pontos is lenni. - nyitott ajtót. - Kérem fáradjon be.
- Átadták az üzenetet, hogy látni akart. - hagytam figyelmen kívül a megjegyzését.
- Igen, foglaljon helyet és máris a tárgyra térhetünk. - mutatott az íróasztala előtti székre. Leültem, majd ő is velem szemben.
- Még tegnap átfutottam néhány korábbi munkáját a magazinban. - kezdte. - Be kell ismerni mind profi, gondosan elvégzett munka.
- Köszönöm. - válaszoltam az elismerő szavakra.
- De attól tartok, a következő hónapban nem lesz hej a magazinban az ön rovatának. - mondta, engem pedig levert a víz, szemeim pedig kikerekedtek.
- Megtudhatnám, hogy miért nem? - kezdett bennem fölmenni a pumpa.
- Őszintén, maga szerint hány ember kíváncsi a mai világban a környezetszennyezésre? - kulcsolta össze kezeit, állát pedig rájuk helyezte.
- Sajnos nagyon kevesen, éppen ezért kell, hogy olvassanak róla! - magyaráztam, de úgy tűnt mintha arról akarnám őt meggyőzni, hogy az ég zöld.
- A hangsúly azon van, hogy "nagyon kevesen". - ismételte meg amit mondtam. - Nekem pedig nem nagyon kevés, hanem sok olvasó kell! - mondta erőteljesen.
- De.. - próbálkoztam tovább.
- Semmi de, amíg nem állít elő valami ütősebb témával addig nincs helye az újságban és, hogy ne unatkozzon ki találtam egy másfajta munkát magának amíg nem rukkol elő valamivel.
- Mégis mi lenne az? - kérdeztem unottan, mert már egy fikarcnyi esélyt sem láttam rá, hogy más belátásra bírjam.
- Mivel jelenleg még nincs titkárnőm ideiglenesen maga lesz az. Régóta dolgozik itt, mindenkit ismer és tudom, hogy megbirkózik a feladattal. - ismertette az új munkámat.
- Ha jól veszem ki az arckifejezéséből nincs más választásom, igaz? - nem kerülgettem tovább ami a fejeben kavargott rá kérdeztem.
- És még okos is. Úgy érzem jól meg leszünk. - mosolygott hülyén.
- Igen, biztosan. - erőltettem én is egy mosolyt az arcomra.
A nap további részében az új munkámban próbáltam megbirkózni az első feladatommal, ami nem más volt mint az iratok kiválogatása és abc sorrendben való elrendezése. Mondanom sem kell, a hátam közepére sem kívántam az egészet. Miközben a papírmegsemmisítő szépen bezúzta a lapokat, nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy Mr. Brown fejét is kilapítom aztán mehet ő is papírjai után. De sajnos ez a kis tervem semmilyen szempontból sem volt megvalósítható.
Este hasonlóképpen mint reggel, szakadó esőben indultam hazafelé, de félúton meggondoltam magam a taxi sofőr nagy örömére. Szükségem volt valakire aki meghallgat, akinek elmondhatom mi bánt. Mikor a taxi Niall háza elé gördült, egyből az ablakot kezdtem pásztázni tekintettemmel. Égett bent a villany ebből tudtam, hogy otthon van.
- Nyisd már ki gyorsan! - társalogtam magammal miközben áztam kint a lehűlt levegőn és csengőt nyomkodtam.
- Szia! - mosolygott rám Niall mikor végre kinyitotta az ajtót.
- Szia, nem zavarok? - kérdeztem vacogva, mikor kicsit beljebb léptem.
- Te sosem zavarsz. - mondta és lesegítette a csurom vizes farmerkabátomat. - Teljesen átfagytál, menj és vegyél egy forró fürdőt.
- Dehogy, nem is fázok. - tagadtam, hiszen nem azért jöttem, hogy fürödjek.
- Keresek neked száraz ruhát, a tiszta törölközőt pedig tudod hol találsz. - kacsintott egyet nem törődve azzal amit mondtam neki. Mivel Niall nem nagyon hagyott más választást a fürdőszoba felé vettem az irányt, és megszabadulva az elázott holmiktól a zuhany alá álltam és hagytam, hogy a testem is átvegye a víztől melegséget. Körülbelül negyed óra után szálltam ki a zuhany kabinból és miután megtörölköztem a törülközőt magam köré csavarva indultam ki a fürdőből a nappali felé. Sosem voltam szégyellős Niall előtt ezért nem zavart, hogy egy szál törölközőben lát.
- Itt vannak a ruhák. - nyújtotta oda, gondolom az ő szekrényéből való darabokat.
- Köszönöm. - vettem el tőle és hátat fordítva neki a szobája felé indultam, hogy felöltözhessek. Szinte éreztem a pillantásait a hátamon, de mit tehetnék, ő is pasiból van.
Mikor magamra húztam a bő fehér pólót és a fekete boxert ismét a fiúhoz indultam, de ezúttal helyet foglaltam mellette a kanapén, mire ő egyből rám irányította minden figyelmét. Még a tv-t is kikapcsolta.
- Zaklatottnak tűnsz. Mi történt? - érdeklődött.
- Nem írhatom tovább a rovatomat az újságban. - kezdtem neki mesélni az dolgot amitől eléggé kibuktam.
- Kirúgott az új főnök? - kerekedtek el a szemei.
- Nem. Csak azt mondta nem jó amit írok, nem érdekli az embereket ezért most áthelyezett maga mellé titkárnőnek. Persze rögtön egy csomó feladattal is elhalmozott.
- Ez egy görény. - szorította ökölbe a kezét aminek következtében karján az erek kiduzzadtak. Egy kicsit meg lepett a reakciója. - És ez most már végleges?
- Csak amíg nem írok valami jobbat. - mondtam kétségbeesetten, mert semmi ötletem nem volt arról ezek után miről is írhatnék.
- Segíteni fogok, ha bármi van csak szólj! Ha kell beverem a pofáját, veled ne szórakozzon! - monda idegesen, szemei pedig tüzeltek a dühtől.
- Köszönöm, de semmi szükség erőszakra. Annyira nem vészes a dolog. - próbáltam lenyugtatni.
- Biztos éhes vagy, csinálok kaját. - indult meg spontán a konyha felé. Talán amit az előbb mondtam az már el sem jutott a tudatáig.
- Segítek. - ajánlottam föl.
- Nem kell! - vágta rá egyből gondolkozás nélkül. - Te csak pihenj. - mondta végül és el is tűnt becsukva maga mögött a nappali ajtaját. Nem sokkal később a hangját hallottam. A megszokottnál sokkalta hangosabban és erőteljesebben beszélt valakivel telefonon.
 Először az a heves reakció, most meg ez? Valami nagyon nem volt rendben vele. Éreztem, hogy tud valamit amit én nem.