5.rész

Sziasztok!
Húú, nem is tudom hol kezdjem. Nem szeretnélek közhelyekkel, vagy éppen sablon szövegekkel fárasztani benneteket, mindössze csak annyit írnék, hogy sajnálom. Sajnálom, hogy ennyit késtem a résszel és, hogy egy időre eltűntem, de most már itt vagyok és újult erővel kezdtem bele ismét a blogolásba. Idő közben a blogot új külsőbe öltöztettem, ami remélem elnyerte a tetszéseteket. De nem is húznám tovább az időt, itt van a rész, amihez jó olvasást kívánok!

April xx

 Niall szemszöge:

- Edward, te állat! Nézd meg mit csináltál! - rohantam oda Aprilhez, aki az ajtó és a padló ütésének hatására elvesztette az eszméletét. 
- Sokat tudott nem? - kezdett el viccelődni a maga fanyar humorában, amit általában senki sem szokott díjazni.
- Kussolj el és hívd a mentőket! - szóltam oda neki kicsit hangosabban a megszokottnál.
- Nyugi öreg elhiheted, hogy nem direkt csináltam. - védte magát miközben előszedte a telefonját.
- Belőled az is kinézném. - mondtam ő pedig húzta a száját, de nem válaszolt.
- Biztos hívjam a mentőket? - értetlenkedett.
- Nem mondtam elég világosan az előbb? Tárcsázd már! Vérzik a feje. - keltem ki magamból, hiszen Aprilről volt szó. Arról az emberről akiért mindent megtennék, és akit sikerült talán örökre magamra haragítanom.
Mikor a mentők megérkeztek egy hordágyra fektették a még mindig eszméletlenül fekvő lányt, majd ellátták a fején keletkezett sebet, ezután levitték őt a mentőautóhoz.
- Ugye rendbe fog jönni? - érdeklődtem az egyik mentősnél.
- Egyenlőre nem sokat tudok mondani. Fennállhat akár egy komolyabb emlékezetkiesés is. - mondta a piros ruhás férfi.
- Szóval nem fog emlékezni semmire? - kérdeztem újból.
- Nem szabad egyből a legrosszabbra gondolni. Előfordulhat, hogy csak pár nap, esetleg néhány hét esik ki az emlékezetéből. - magyarázta higgadtan. Látszott, hogy nagyon érti a dolgát.
- Szeretnék vele menni. - néztem a lányra aki már a mentőautóban feküdt, ugyanúgy mozdulatlanul.
- Sajnos már nincs hely az autóban, de esetleg utánunk jöhet. - ismertette a dolgokat.
- Rendben. - nyúltam egyből a zsebembe ahol a kocsikulcsom volt.
- Uram várjon! - szólt utánam a férfi mikor már elindultam.
- Igen? - fordultam vissza.
- Esetleg megtudná adni a hölgy pár hozzátartozójának a telefonszámát, akiket értesíteni tudunk a balesetről? - érdeklődött a mentős.
- Rajtam kívül nincs senkije. - mondtam és már mentem is tovább.
April sosem mesélt túl sokat a családjáról, mindössze csak annyit, hogy megromlott a kapcsolatuk és már nem is keresik egymást. Sosem feszegettem nála túlzottan ezt a témát, mert mindig felzaklatta magát rajta. Úgy vagyok vele, majd ha készen áll rá, hogy megossza velem akkor meghallgatom. A kíváncsiság persze furdal belülről és úgy gondolom neki is könnyebb lenne ha elmondaná valakinek, de tiszteletben tartom ezt a döntését és nem faggatózom.
A kórházba érve a nővérek egyből sürögni forogni kezdtek April körül, de a nagy rohanás ellenére sem vesztettem szem elől őt egy pillanat tört részére sem.
- Sajnálom, de ide nem mehet be. - állt elém egy nővér mikor Aprilt a kórterembe vitték.
- Nem szeretném egyedül hagyni! - szóltam idegesen.
- Kérem higgadjon le. Miután a doktor úr megvizsgálta bemehet. - mondta.
Nagy nehezen tudomásul vettem, hogy nem juthatok be hozzá, és egy széken helyet foglalva várakozni kezdtem. Mondanom sem kell nem sokáig ment az egy helyben ülés, a folyosón való fel-le mászkálástól pedig teljesen elszédültem, így még idegesebb lettem. Már épp arra készültem, hogy nem törődve azzal amit mondott a nővér berontok , de pont abban a pillanatban lépet ki az orvos.
- Mi van vele? - támadtam egyből le az ősz hajú, szemüveges férfit.
- Felébredt, de az emlékezete nem teljesen tiszta. - mondta az orvos. - Talán az lenne a legjobb ha beszélne vele. Gondolom maga ismeri így jobban átlátná mire emlékszik és mik estek ki teljesen. - folytatta.
- Rendben akkor én be is mennék hozzá. - tettem a kezemet az ajtókilincsre, de aztán megtorpantam. - Doktor úr! - szóltam a férfi után aki időközben elindult, gondolom további betegekhez.
- Igen? - fordult vissza felém.
- Meddig tart majd ez az állapot? Vissza fog térni valaha az emlékezete? - kérdeztem.
- Idővel biztosan, de azt nem lehet megmondani mikor. Embertől függ milyen gyorsan térnek vissza egyes emlékfoszlányok. - ismertette a helyzetet, de láttam rajta, hogy már menne a dolgára ezért többet nem faggatóztam. Belépve a kórházi szobába egyből megpillantottam őt. Az ágyon ülve meredt maga elé, látszott rajta, hogy nagyon nincs ínyére a jelenlegi helyzet és a háta közepére sem kívánja a helyet ahol éppen tartózkodik. Mikor észrevette, hogy már nincs egyedül rám szegezte tekintetét. Arca sápad volt, de szája sarkában egy apró mosolyt lehetett észrevenni. Legutóbb szemei még szikrákat szórtak rám, de most szinte a megnyugvást jelentette mikor belenéztem a tengerkék szempárba. Nem emlékszik a történtekre, aminek alapjáraton örülnék, de nem ilyen áron.
- Niall, mi történt velem? - törte meg végül a csendet.
- Elestél és beverted a fejed. - mondtam miután egy széken helyet foglaltam, amit az ágya mellé húztam.
- Annyira homályos minden, semmire sem emlékszem és ez megőrjít! - szólt szomorúan.
- Az orvos szerint visszanyerheted az emlékezeted, de most ne agyalj semmin, csak pihenj. - próbáltam megnyugtatni.
- Hidd el én lennék a legboldogabb ha most agyalni tudnék, de sajnos nincs min. - dőlt hátra az ágyon.
Nem tudtam mit mondhatnék, így válaszul csak egy puszit nyomtam óvatosan a homlokára. Az őszintét bevallva nagyon zavart a helyzet amiben akkor, ott voltam, hiszen tisztában voltam vele, hogyha ez az egész nem történik meg April talán rám sem nyitja többé az ajtót. Hazudtam neki, ő pedig jogosan haragudott meg rám, most pedig mit sem sejt az egészről.
- Feszültnek tűnsz. Mi a baj? - kérdezte mikor már a csend kínosnak mondható volt köztünk.
- Én csak a baleset előtt történteken gondolkoztam. - néztem a szemébe.
- Meg oszthatnád velem a gondolataidat, talán segítene az emlékezéseben. - mosolygott rám. Gyávának éreztem magam, nem volt elég merszem előállni az igazsággal, ezért újabb hazugság mögé rejtőztem. Tudtam, hogy nem helyes, de mint ahogy az általában lenni szokott, ezt csak utólag tudatosult bennem.
- Történt köztünk valami. - kezdtem lehajtott fejjel.
- Micsoda? - kérdezte miközben éreztem, hogy szemeivel engem fürkész.
- Elindult köztünk valami, aminek szeretném ha lenne folytatása. - emeltem fel végül a fejemet és próbáltam állni a tekintetét.
- Úgy érted, hogy mi ketten..?
- Igen. - válaszoltam mielőtt még befejezhette volna a mondatát.
 A legnagyobb félelmem mindig is az volt, hogy egy nap elveszítem őt. Talán ezért is mondtam neki azokat a dolgokat amiket, mert így valamilyen szinten magamhoz köthettem. A kérdés már csak az meddig tarthatom őt így magam mellett? Mert ha ez egyszer kiderül lehet, hogy örökre kisétál majd az életemből...