6.rész

Sziasztok!:D
Ahogy ígértem itt is van a friss rész. Remélem azért még akadnak páran akik várták a folytatást a "szünet" után. De nem is húzom tovább az időt.
Jó olvasást!

April xx

April szemszöge:

 Bevallom lesokkoltak a szavak melyek az imént elhangzottak a szájából, mert azért lássuk be elég abszurd ez a helyzet. Fogalmam sem volt meddig lehettem kómában, de azzal tisztában voltam, hogy ez az idő éppen elegendő volt ahhoz, hogy a közelmúltban történtek teljesen és talán örökre kitörlődtek az emlékezetemből. Pedig nagyon is emlékezni akartam rájuk, jobban mint valaha.
 Van az a bosszantó érzés, mikor az egyik percben még ott van egy gondolat a fejedben, de hirtelen teljesen eltűnik és bármennyire is erőlködsz az előkutatásában nem sikerül. Hasonló volt az én helyzetem is, csak egy ezerszer rosszabb verzióban.
- Előbb vagy utóbb meg kell szólalnod. - próbált célozgatni Niall arra, hogy már igen kínos a csend.
Törökülésben ültem a vaskeretes ágyon, melyen a fehér ágynemű bűzlött a nyomasztó kórházszagtól. Tapintása pedig kemény és durva volt, a sok vegyszertől amivel már fertőtlenítették a tisztítások során. Lehajtott fejjel tanulmányoztam a megkopott, fekete lakott a körmeimen, de végül fejemet felemelve a szőke fiúra néztem. Ott ült az ágy mellett egy kis három lábú széken, szemét egy másodperc töredékére sem vette le rólam, csak arra várt, hogy végre mondjak valamit.
- Sajnálom. - mindössze ennyit tudtam kinyögni, arcára pedig döbbenet ült ki. Gondolom nem pont erre számított.
- Nem egészen értelek. - mondta.
- Sajnálom. Sajnálom, hogy nem emlékszem mi történt kettőnk között. Sajnálom, hogy én még mindig legjobb barátomként tekintek rád, mert a megmaradt emlékeimben még úgy élsz. Sajnálom, hogy nem tudom, hogyan szerettem beléd, úgy igazán, szerelmesen. Sajnálok mindent! - törtek utat maguknak a szavak, melyek egészen idáig a fejemben kavarogtak, most meg mint az özönvíz mely áttöri a gátat, úgy zúdultak Niallre.
- Ne, légyszíves ne csináld ezt! - szólt, miközben tekintetét az enyémbe fúrta. - Miért haragudnék rád emiatt? - kérdezte.
- Gondolj már bele mélyebben ebbe az egészbe! - mondtam, ezt most egy kicsit erőteljesebben. - Hogy tudnék folytatni egy olyan kapcsolatot, ha azt sem tudom, hogyan kezdődött? Még az első csókunkra sem emlékszem.
- Sosem kérném tőled, hogy így folytasd a kapcsolatunkat, mert tudom, hogy ez így téged bántana. Azt is megérteném, ha azt akarnád ha továbbra is csak barátok maradnánk. De ha szeretnéd mindent elölről kezdhetnénk. - mosolyodott el
- Lenne egy második első csókunk? - kérdeztem, miközben már az én szám is mosolyra húzódott.
- Igen, egy második első csók. - fogta két keze közé az enyéimet, arcáról pedig továbbra is szinte levakarhatatlan volt a mosoly. Ez engem is ösztönös mosolygásra késztetett. De kívülről nyilván úgy festhettünk azokban a percekben, mint két vigyorgó idióta akiknek nincs ki mint a négy kerekük. De őszintét ez egy cseppet sem zavart. Ebben a nagy emlékkutatásban visszagondoltam az egészen régi időkre. Mikor még gimnazisták voltunk, és előszeretettel csináltunk hülyét magunkból, pedig egyszerűen csak magunkat adtuk.
- Elnézést Uram, de a betegnek pihenésre lenne szüksége. - jött be a nővér a szobába, és kedvesen utalni próbált arra, hogy Niallnek távoznia kéne.
- Már megyek is. - tápászkodott fel helyéről, de mielőtt ki ment volna még nyomott egy puszit a homlokomra.
- Visszajössz még? - kérdeztem mikor már az ajtókilincsre tette a kezét.
- Itt leszek a folyosón. - fordult vissza felém. - Te csak pihenj. - mondta, majd kilépett és becsukta maga mögött az ajtót.
A nővér még bennmaradt pár percre, mert a saját szemével akart meggyőződni arról, hogy beveszem azt az ötféle bogyót amit az imént hozott be nekem egy kis gyógyszeradagolóban. A doboz tartalmát először a tenyerembe, majd a számba öntöttem és egyszerre nyeltem le őket egy kis víz kíséretével. Szerencsére infúzióra nem kötöttek ezért a körülményekhez képest viszonylag kényelmesen tudtam elaludni, miután a nővér is elhagyta a szobát.
Mikor felébredtem körülbelül azzal sem voltam tisztában milyen évet írunk. Amint átfordultam a másik oldalamra láttam, hogy Niall ismét az ágyam mellett ül.
- Jó reggelt! - mondta halkan miközben kisöpört pár kósza hajszálat az arcomból, hogy azok ne lógjanak a szemembe.
- Már reggel van? - néztem rá furán.
- Igen, elég rendesen kidőltél az este. - nevetett.
- Biztos volt valami altató is a gyógyszerek között amiket a nővértől kaptam, az üthetett így ki. - mondtam.
- Legalább kipihented magad.
- Ahogy mondod. Akár mehetnénk is haza. - húztam le magamról a takarót majd gyorsan kipattantam az ágyból. A hirtelen lendülettől kicsit meg is szédültem, ezért Niall vállába kapaszkodtam.
- Jobb lenne ha visszafeküdnél. Beszéltem az orvossal, aki azt mondta ma még bent kéne maradnod. - mondta miközben visszaültetett az ágyra.
- Nem bírok tovább itt maradni. Az ágyat nyomni otthon is tudom, sőt az még kényelmesebb lenne. - próbáltam győzködni.
- Nem örülök ennek a döntésednek, de ha ezt szeretnéd hát legyen. Megyek és beszélek mégegyszer az orvossal. - mondta és a következő pillanatban már el is hagyta a szobát.
Nem sokkal később a már javában őszülő, alacsony, szemüveges doktor úrral a nyomában tért vissza. Még egyszer utoljára megvizsgált, a javaslata pedig továbbra is az volt, hogy legalább még a mai napot töltsem ennek a komor és egyhangú kórteremnek a falai között, de én hallani sem akartam erről.
Elintéztük a formaságokat, aláírtam néhány papírt melyek tanúskodtak róla, hogy saját felelősségemre hagyom el a kórházat, majd miután megkaptam a zárójelentésemet útnak is indulhattunk.
- Amnéziám van, de abban az utcában kellett volna befordulni. - fordítottam hátra a fejem az autóban és az egyre távolodó utcát néztem, melyben az a ház található amit már elég régóta otthonomnak nevezhetek.
- Igen, ott kellett volna. - húzta féloldalas mosolyra a száját Niall.
- Akkor ezt miért nem tetted meg? - értetlenkedtem.
- Mert nem hozzád megyünk. - válaszolta.
- Hát akkor? Kérlek szépen ne zavarj össze még jobban. - próbáltam utalni arra, hogy egy cseppet sem tetszik ez a titkolózás és, hogy mindent csak nagy nehezen lehet kiszedni belőle.
- Nem aludnék nyugodtan azzal a tudattal, hogy egyedül vagy otthon. Ezért úgy gondoltam jobb ha nálam lábadozol, és nem egyedül vagy. - ismertette végre a helyzetet.
- Hát azért megkérdezhettél volna arról, hogy ezt én is így akarom-e. - húztam egy kicsit az agyát ezúttal én.
- Nem, mert szörnyen makacs vagy és ellenkeztél volna. - parkolt le a háza elé.
- Túl jól ismersz. - mondtam majd kiszálltam az autóból.
Mielőtt bementünk volna a házba, Niall kiürítette a postaládát és bekapcsolta a kerti locsolókat, majd a házba érve első utunk a konyhához vezetett.
- Gondolom éhes vagy. - nyitotta ki a hűtőt.
- Eltaláltad. - mosolyogtam.
- Viszont ez kong az ürességtől. - bökött a hűtő felé miután becsukta. - De rendelek pizzát. - mondta, a pizza szó pedig zene volt füleimnek. Kórházi koszt után a pizza maga a megváltás.
- Bolognaisat. - mondtam kedvenc pizzám nevét mikor már a füléhez emelte a telefont.
- Nálad másmilyen pizza szóba se jöhet. - kacsintott míg kicsöngött a telefon, majd mikor felvették beszélni kezdett. Gondolataimban pedig az kavargott, hogy a "Túl jól ismer." kifejezést módosítani kéne arra, hogy: "Néha saját magamnál is jobban ismer."

Körülbelül fél óra telt el a rendelés leadása után és már meg is érkezett a pizzánk, aminek szinte egyből neki is estünk. A ropogós pizzatészta, a bolognai szósz a ráolvad sajttal a tetején egyszerűen a legjobb dolog a világon. Nem csoda, hogy rövid időn belül a finomságnak már csak hűlt helye volt, mi pedig jóllakva terültünk el a nappali kanapéján.
 A kórházban minden annyira idegen volt, ezért jó volt végre egy ismerős, megszokott helyen lenni. Itt sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam és ez megnyugtató volt.
Nem nagyon értettem miben fáradhattam ki, de szemeim akaratlanul is lecsukódtak és mint egy jóllakott óvodás merültem álomba a finom ebéd után.