1.rész

Sziasztok!
Itt is lenne az első rész, remélem tetszeni fog. :)
Jó olvasást kíván:

April xx

 Az emberek úgy gondolják London az a város ahol minden más. Mindenki ide vágyik mert azt hiszik a nagy rohanásban elbújhatnak a problémák elől és gondtalanul élhetnek boldogan, koránt sem szürke hétköznapokban. Mondván, hogy itt mindennap történik valami új dolog. Pedig a problémák itt is jelen vannak, és a rohanás sem akkora, mondhatni normális, a napok meg hasonlóképpen összefolynak mint bárhol a világon. Talán azért vagyok így ezzel a dologgal mert én ehhez szoktam hozzá, itt nőttem fel. Nekem már megszokott a rengeteg ember az utcákon, a tömött buszok, az egy-egy híresebb építmény előtt kígyózó sorok, a sok turista. Valahogy nem hoz lázba ez az egész, de valami (pontosabban valaki) mégis ideköt. Vele elviselhetőbbek a monoton hétköznapok.
 Reggel miután sikerült kikászálódnom az ágyból egyből a konyha felé indultam valami harapnivaló és kávé után. Mikor beléptem az említett helységbe, ott félhomály uralkodott ezért a függönyöket széthúzva engedtem, hogy a felkelő nap sugarai világítsanak be az ablakon keresztül. Mikor már indultam volna, hogy bekapcsolja a kávé főzőt valaki rátelepedett a csengőre. A köntösömet magamra kapva indultam az előszoba felé.
- Jó reggelt April! - lépett be Niall miután kinyitottam az ajtót és egy puszit nyomott az arcomra. Nem titok, hogy már hosszú évek óta fontos szerepet tölt be az életemben legjobb barátomként, ezért mint mindig most is megörültem a látogatásának, de meglepett, hogy ilyen korán betoppant.
- Neked is. - mosolyogtam rá.
- Remélem éhes vagy. - pakolt le jó pár finomságot a konyhába érve, köztük két starbucksos kávét is. Éhes voltam, de a kávékat meglátva egyből azokon tapad meg a tekintetem így egyet felemelve szürcsölni is kezdtem, addig míg Niall ki nem kapta a kezemből.
- De most miért veszed el? - kérdeztem szomorúan.
- Előbb enned kéne. - válaszolta.
- Csak még egy kortyot és utána ígérem, hogy eszek. - helyeztem a szívem elé bal kezemet.
- Nem lehet. - emelte magasra a poharat, hogy ne érjem el.
- Miért nem? - ugráltam, hátha sikerül visszaszerezni.
- Mer koffeinfüggő vagy. - jelentette ki.
- Éppen ezért add ide. - próbálkoztam tovább.
- A-a. - rázta meg  fejét. Reménytelen volt a helyzet ezért gyorsan egy pogácsa után nyúltam amit hihetetlen gyorsasággal elfogyasztottam, hogy ismét a kezemben tarthassam a papírpoharat benne a forró kávéval.
- Na most már megkapom? - nyeltem le az utolsó falatot is, mire ő elmosolyodott és oda nyújtotta nekem a poharat.
- És a kávé vedelésen kívül mit tervezel még mára? - érdeklődött miközben ő is beleharapott egy pogácsába.
- Az új főnökömnek ma lesz az első napja, úgyhogy próbálok jó benyomást kelteni. - magyaráztam közben az órára pillantottam. A kávét félrenyeltem, szemeim pedig elkerekedtek az időt látva. Már húsz perce el kellett volna indulnom, de még mindig pizsamában ültem.
- Te jó Isten el fogok késni! - rohantam be a szobába, hogy magamra kapjak valamit.
- Hát ennyit a jó benyomásról. - kiabált utánam Niall, akinek a hangjából kivehető volt, hogy jól szórakozik rajtam, de én valahogy nem láttam humorosnak ezt az egészet.
A ruhámat szerencsére már este kikészítettem, így csak bele kellett bújnom a visszafogott de mégis elegáns szerelésbe, ami pont illett ehhez a nyár végi reggelhez.

- Majd zárj be, én rohanok. - helyeztem le Niall elé a pótkulcsomat és már ott sem voltam.
A városban reggel hét óra után szinte megbénul a közlekedés, most sem volt ez másképp. Az utcára érve csak egymás mögött tömörülő buszok és taxik sokaságát lehetett látni, messzebbről pedig talán ezek csak piros és fekete pacákat testesítettek meg.

Szerencsére sikerült egy üres taxit fognom, de utólag úgy véltem jobb lett volna ha inkább futok a munkahelyemig.

- Jó reggelt mindenkinek! - rohantam át a portán a nagy irodaházba érve, ahol egyből a liftet támadtam le és akár egy őrült úgy kezdem nyomni rajta a hívó gombot. A szerkesztőségbe érve pedig bekövetkezett amitől a legjobban féltem. Először csak résnyire nyitottam ki az ajtót, de odabent már ekkor elhallgatott mindenki, és miután beléptem a felém vetett kérdő pillantásokat is megkaptam. Ráadásul sokak tekintetéből egyértelműen ki lehetett venni, hogy "most véged van".
- Ne már. Nem elég, hogy bámulnak, de még az új főnök is ennyire rossz lenne? - gondoltam magamban szememet egy pillanatra lehunyva. - Elnézést a késésért. - nyögtem ki végül, ezúttal hangosan. Az öltönyös férfi aki eddig lehajtott fejjel tanulmányozott pár iratot az íróasztal mögött most felnézett és alaposan végig mért. Ez idő alatt nekem is volt időm szemügyre venni. Magas, barna hajú, jól fésült körülbelül annyi idős mint én. Látszódott rajta a határozottság, talán túlságosan is, ettől kicsit ijesztő volt a megjelenése mégis vonzó.
- Köszönjük, hogy megtisztelt minket a jelenlétével Miss.. - szólalt meg végül, de nem tudta a nevemet.
- Hyland. - segítettem ki.
- Nem túl ígéretes így kezdeni, nem gondolja? - kérdezte rezzenéstelen arccal, flegmán. Kicsit meglepett a stílus ahogyan beszélt.
- Nem..vagyis de..illetve nem tudom. - nyökögtem.
- Többet ne forduljon elő. - vetette oda a mondatot egy lenéző pillantással ezzel jelezve, hogy nem kíván tovább társalogni velem.
- Rendben van. - válaszoltam neki behúzott nyakkal.
- Nos. - köszörülte meg a torkát. - Ott tartottunk az előbb, hogy szeretném ha a magazinunk jó hírneve továbbra is megmaradna és mindenki még keményebben dolgozna mint eddig, hogy ezzel még nívósabb lapot hozhassunk létre. Ha bárkinek gondja, baja van annak szívesen segítek az ajtóm mindig nyitva áll, ellenben ha az látom, hogy valaki nem ad bele mindent az máris repül. Remélem mindenki megértette, további szép napot! - zárta le a "kis" mondandóját amit ugyan olyan flegma stílusban adott elő ahogyan velem is beszélt, majd elhagyta a szerkesztőséget.
- Mégis mit képzel ez magáról? Már az első napon így osztja az észt?  - törtek elő újra a gondolatok a fejemben. Szó szerint megkönnyebbültem mikor kilépett az ajtón és nem kellett tovább hallgatnom.
A nap további részében még el kellett viselnem pár szúrós megjegyzést Mr. Brown-tól. Körülbelül délután négy órakor tudtam meg, hogy így hívják, mivel bemutatkozni elfelejtett. Igen a modora teljességgel a helyén van.
Este fáradtan estem haza, és semmi másra nem vágytam mint egy kád forró vízre és egy pihentető alvásra, de a nappaliban Niallel találtam szemben magam.
- Szia, hát te? - lepett meg a fiú ma már másodjára.
- Visszahoztam a kulcsot. - lóbálta meg előttem az említett dolgot.
- Óh nem kellett volna, úgy gondoltam akár nálad is maradhatna. - közöltem vele.
- Mivel érdemeltem ezt ki? - nevetett.
- Hát, igazából csak nem akarok mindig rohangálni, hogy kinyissam neked az ajtót. - húztam az agyát.
- Ez kedves. - színlelt meghatódottságot és szorosan magához húzott.
- Fogy a levegőm. - céloztam ezzel arra, hogy túl erős az ölelése.
- Ne haragudj. - engedett el. - Tényleg és milyen az új főnök? - érdeklődött, miközben besétált a konyhába ahol úgy mozgott mintha otthon lenne, engem pedig egyáltalán nem zavart a dolog mert én is ugyan ezt csinálom hogyha nála vagyok.
- Ne is kérdezd, katasztrófa. - mondtam el az őszinte rövid véleményem a fickóról.
- Akkor ennek örömére együnk egy kis csokit. - nyújtotta felém a kedvenc csokimat aminek természetesen nem tudtam ellenállni.
 Az este további részében a konyhában található összes édességet felfaltuk, közben annyira elmélyültünk egymás társaságában, hogy a világ szinte megszűnt körülöttünk, így arról is megfeledkeztem milyen pocsék napom volt, sőt arról is, hogy valójában hulla fáradt voltam. Sokan talán bolondnak tartanak azért mert azt mondom ennél tökéletesebb estém nem is lehetett volna. Pedig nyíltan állíthatom, hogy nekem nem kell semmi más ahhoz, hogy jól érezzem magam csak a megfelelő ember társasága, vagyis az övé...